Sokszor eljátszok a gondolattal : Mi történne, ha meghalnék?
közelségét. Szinte minden korszakomban.
Kiskoromban összecsúsztak a beleim, persze erre nem emlékszem, de anya igen. Ha akkor nem sikerül engem megmenteni, akkor most nem okoznék neki annyi fájdalmat visszaszólásaimmal.
Pár évre rá, egy chips akadt meg a torkomon. Nem kaptam levegőt, és még kicsi voltam ahhoz, hogy tudjam ilyenkor mit kell csinálni.
Többször majdnem elütött valami. Egy busz, egy kocsi vagy egy motor. Pedig én biztonságosan közlekedtem.
Nemrég, amikor Erdélybe mentünk, egy nagyobb darab pogácsa darabka megakadt a légcsövemben. Bepánikoltam. Majd lassan megnyugodtam, végig gondoltam, milyen nagy tragédia lenne így, és ott meghalni. Messze a családomtól, a barátaim szeme láttára. Kíváncsi lennék, mi történt volna akkor. A kicsik fel sem fogták volna? Barátnőm magát okolná? Sírtak volna? Szerencsétlennek neveznének és kinevetnének? Egy biztos: hatalmas káosz kerekedett volna. Miután mindezt végigpörgettem az agyamon, ellazítottam a légcsövem, nagy levegőt vettem, és megszabadultam a gyilkosomtól.
Legutóbb tegnap éreztem ezt. Nagyon rosszul éreztem magam, szinte önkívületi állapotban voltam. Nem tudom érzett-e valaki ehhez hasonlót. Úgy éreztem mintha (kicsit morbid leszek) rothadnék belülről. Szintén elgondolkodtam, hogy mennyire érné meg kitartani az élet mellett. Kinek hiányoznék? Ki felejtene el pár nap után? Ki venné észre, hogy már nem vagyok ott.
Meddig élne az emlékem?
Ezért hajtom magam ennyire, hogy ha történne valami, akkor egy hosszan tartó emléket hagyjak magam után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése