Már vagy egy éve járok egy néptánccsoportba. Családiasan vagyunk, de összetartunk. Igaz, több a lány mint a fiú, de ez sosem hátrány. Többen végeztek népművészeti egyetemet, vagy csak szakot.Az egyik fiú, XY, szintén népművészetin végzett. 19 éves. Sokáig azt hittem, hogy teljesen beleestem, hiszem mindig zavarban vagyok a közelében. Csodálom őt, hisz tehetséges, nagyon ügyes és a kedvességet, az odafigyelést sem kell kicsikarni belőle. Amikor látja az emberen hogy valami baja van, kérés nélkül odamegy hozzá, és beszélget vele. De azt is megérzi, ha csak egy ölelésre van szüksége valakinek.
Rájöttem, hogy nem vagyok belé szerelmes, hiszem nem tudom elképzelni, hogy együtt vagyunk, sem csókot, sem többet nem tudok beleképzelni. Csak barátságot.
Teljesen felnézek rá, már szinte betegesen. Amolyan eszményképpé vált számomra. Nem akarok hibázni előtte, mert félek, hogy lenézne, vagy megvetne, ami persze tőle teljesen idegen fogalom. Mégis, mint ahogy egy óvodás a színpadon verset mondva fél. hogy elrontja, és kinevetik, én is félek, hogy ő mit gondol rólam.
Mióta őt ismerem, rájöttem, hogy lehet szeretni engem is. Hisz ahová gimnáziumba járok, ott csak a megvetést, a hatalmaskodást és a lenézést tapasztaltam meg.
Köszönöm XY, és bátyja XZ hogy megmutattátok mire képes a felebaráti szeretet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése